Posts Tagged ‘szegedi tudományegyetem’

Az elmúlt hónapokban erőteljes változások történtek a magyar régészetben. A bizonytalanság szinte tapintható, egyre többen ingatják fejüket, mikor elhangzik az a szó, hogy ásatás. Révész László régészt, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének vezetőjét kérdeztem egyetemi emlékeiről, tanárairól, a mostani hallgatókról és az örökségvédelmi törvény befolyásáról.

Minden elsőéves az őszi félév során átesik a bemutatkozó esten, ahol arra a kérdésre is felelnie kell, milyen megfontolásból érkezett a régészek körébe. Fordított helyzet ritkán adódik, pedig sokakban megvan a kíváncsiság. Ön mikor hallott először a régészetről?

Meglehetősen régen, még általános iskolás koromban. Dombóvárra jártam felső tagozatba, és ott nagyon jó történelem tanárom volt, magának a gimnáziumnak pedig volt egy honismereti szakköre, amit egy földrajz-kémia szakos pedagógus vezetett. Az Alföldről került Dombóvárra, a munkája mellett nagyon érdekelte a város és környékének története, régészete, néprajza. Egy nagyon élénk szakköri életet hozott létre. Egyértelmű volt emellett, hogy akit különösen érdekelt a történelem, az csatlakozott Szőke Sándor Tanár Úrhoz. Ő elvitt bennünket mindenféle táborokba, például elintézte, hogy mehessünk ásatásokra. Ezzel egy időben alakítottunk egy kis iskolai múzeumot (most június 1-jén lesz alapításának 35. évfordulója), ekkor a múzeum minden csínját-bínját, a gyűjtést, leltárazást, de a kiállítások rendezésének titkait is magunkba szívtuk. A Szekszárdi Múzeumnak volt egy jó kezdeményezése, tudniillik havonta pályázati pénzből összegyűjtötték Tolna megye történelem, régészet és néprajz iránt érdeklődő középiskolásait, ahol egy egész napos múzeumi foglalkozást szerveztek nekünk. Ez abból állt, hogy délelőtt meghívták valamely tudományág országos vagy nemzetközi hírű képviselőjét, aki előadást tartott nekünk. Délután pedig csoportos szakköri foglalkozások voltak. Összességében már középiskolás korunkban megtanultuk a szakmának és különböző ágainak alapvető formuláit. Nyáron pedig mentünk ásatásokra, főleg ott Tolna megyében, de sokszor volt a szomszéd Somogy megyében is, ezáltal nem tapasztalatlanul kerültünk az egyetemre.

Hányan maradtak meg a gimnáziumi körből? Mai napig tartják a kapcsolatot?

Elég sokan voltunk, nagyjából 15-20 fő. Közülünk muzeológus csak én lettem, a többi jogász, tanár, esetleg határőrtiszt. A történelem szeretete azonban mindenkiben megmaradt. Természetesen azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Végül miért a régészet mellett döntött?

A történelemnek mindig is a gyakorlati oldalát szerettem. Nem tudtam soha elképzelni, hogy beülök egy íróasztal mögé, és egész életemben egy levéltárban vagy könyvtárban dolgozom. Szeretek ásatásokra, terepbejárásokra járkálni, így egyértelmű volt számomra középiskolás koromban is, hogy a régészettel fogok foglalkozni a következőkben.

Meséljen mesteréről, Dienes Istvánról. Mit adott önnek szellemi értékben és tanításban?

Rengeteg mindent. Dienes Istvánnal először a Nemzeti Múzeumban találkoztam még szegedi régészhallgatóként. Fodor István hozott fel minket, honfoglalás kori anyagismeret órára. Akkoriban ez nem volt egy rendkívül nehéz feladat, tudniillik öt évfolyamon voltunk mindösszesen 12-en, ami gyakorlatilag egyharmada egy mai jobb kinézetű elsős évfolyamnak. Ennek megvolt az a haszna, mert sokkal családiasabb és közvetlenebb volt, mint a mostani tömegoktatás időszakában egy kurzus. Akkor történt, hogy Fodor Tanár Úr osztályvezetői szobájában ültünk, mikor bejött Dienes István. Mindannyian leesett állal és áhítattal bámultuk őt. Íme, az élő legenda, a honfoglalás kor kutatásának nagy öregje. Utána úgy alakult, hogy volt egy 10-11. századi köznépi temető tanszéki ásatása Hódmezővásárhely határában. Ott előkerült egy olyan sír, amiben sikerült megfigyelni egy nagyon szép, felső harmadában épen maradt szerkezetű, nyílvesszőtartó tegezt. Akkor elhatároztam, hogy abból fogok diákköri dolgozatot írni. Miután ezt megírtam, az opponálásnál Dienes Istvánt adták ki bírálatra. Sosem felejtem el, hogy egy nyolc oldalas, nagyon alapos, kimerítő bírálatot írt erről a dolgozatról. Tetszett neki, de voltak persze megszívlelendő megállapításai. Ez később oda vezetett, hogy személyesen is kapcsolatba kerültünk. Följártam hozzá elég gyakran konzultálni. Ez a kötődés megmaradt akkor is, amikor én már friss diplomásként Miskolcra kerültem dolgozni. Tulajdonképpen, havonta egyszer felszálltam a vonatra, és beültem Dienes Pista szobájába. Volt arra türelme, hogy egy egész napot átbeszélgessen velem, habár meg kellett tanulni vele beszélgetni, mert nagyon nehezen nyílt meg. Történt olyan is, hogy föltettem egy kérdést, de teljesen másba kezdett bele, aztán fél óra múlva visszatért az eredeti kérdésre, és elkezdte az azzal kapcsolatos meglátásait, ötleteit elmondani. Rendkívül tiszteletre méltó ember volt, soha nem akarta a saját nézeteit a fiatal pályakezdőre ráerőszakolni. Elmondta mi a véleménye, lehetett vele vitatkozni, amit nagy tudása ellenére sem vett tiszteletlennek. Hajlandó volt ezeken a dolgokon elgondolkodni, rettenetes módon segítőkész és barátságos lelkülettel. Az idők folyamán egy atyai jó barát kapcsolat alakult ki, amit csodáltak is a kollégák. A hetvenes éveiben volt egy nagy törés. Elkövetett egy tévedést, mert elfogadta a nyíregyházi múzeum igazgatói posztját, ami nem volt neki való. Ez komoly törést okozott, a korábbi nagyon intenzív munkái ekkor kezdtek kicsit elvontabb témába torkollni, például a honfoglalók hiedelemvilága. Amikor Pista meghalt, és Bóna István írt egy nekrológot róla, akkor külön kiemelte azt, hogy élete utolsó szakaszában lényegében én voltam az, akivel hajlandó volt a szakmáról beszélgetni hosszasan és elmélyülten. Őszintén, ez nem tudom minek tudható be, mert nagyon kedves tanítványai korábban is voltak. Közel került hozzá néhány kolléga, elsősorban Kovács László vagy Pálóczi Horváth András. Velük fiatalabb korában foglalkozott. Ebből kifolyólag nem véletlen, hogy ilyen formában Kovács Tanár Úrral, azóta is baráti viszonyt ápolunk, mondhatni megörököltük egymást Dienes Istvántól. Tanárként és emberként is kristálytiszta logikát, tudományos látásmódot, rendszerező képességet és emberi tisztességet lehetett tanulni. Az az ember volt, aki a halál pillanatában is nyugodtan nézhetett a tükörbe, becstelenséget nem követett el, elvtelen kompromisszumokat, alkukat nem kötött. Emiatt úgymond nem is vitte sokra a magyar tudományos hierarchiában, ami a formális címeket, beosztásokat illette, de annál többre becsülték mint szakembert. Kisugárzása, tekintélye volt. Egész életemben szívesen és hálával fogok rá visszaemlékezni.

László Gyulával mikor találkozott először?

László Gyulával először 1975-ben találkoztam, de ezt nem igazán mondhatjuk annak. Az előbb emlegetett szekszárdi honismereti kör házigazdája lett, akkor rendezték ugyanis ezeket az országos honismereti találkozókat. 1975-ben Dombóvár lett az egyik ilyen, egyhetes táborral összekötött konferenciának a helyszíne. Házigazdaként az egyik előadó ő volt, aki – most már tudom persze – egy rutinelőadást tartott. Mindannyian tátott szájjal hallgattuk, varázslatos egyéniség volt, aki három mondat után le tudta bilincselni hallgatóságát. Személy szerint nem voltam sose László Gyula tanítvány. Amikor kicsikét közelebb kerültünk egymáshoz az jóval később, a 90-es évek közepe táján történt, amikor már a Nemzeti Múzeumban a középkori osztály vezetőjeként dolgoztam. Akkoriban volt a honfoglalás 1100. évfordulója, és ahhoz csináltunk egy kiállítást. Gyula bácsival filmet forgattak, és a forgatások szüneteiben vendégül láttam őt a szobámban. Amikor – még saját életében – a hagyatékát kezdte fölszámolni, nekem ajándékozta például a kijevi múzeumban őrzött, a honfoglalás korhoz nagyon közel álló leletekről készült ceruzarajz vázlatait. Ezeknek a tárgyaknak díszítéséről mint képzőművész gyönyörű rajzokat készített. Ekkor megvolt már a karosi temető, gyönyörű veretes szablyákkal, és azzal a céllal adta nekem ezeket, hogy majd valamilyen formában használjam fel Karoshoz az ő rajzait.

Mire emlékszik vissza szívesen egyetemi élményei közül?

Mivel kevesen voltunk, rendkívül családias volt a légkör. Először is, teljesen más szisztémában indult el a régészképzés, mint most. Mindannyian más szakosként – jómagam történelem-magyar szakpárral – kerültünk be az egyetemre. A másodéves szigorlatokat nagyon keményen le kellett tenni, és emellett harmadik szakként, régészetet is hallgatni, mert Trogmayer Ottó a szakleadáshoz nem járult hozzá. Emlékszem, amikor tizenketten becsődültünk egy terembe, fogta a fejét, hogy mit kezdjen ennyi diákkal, hova fog elhelyezni ennyi embert. A tanári diplomát minden áron meg kellett szereznünk, csupán ahhoz járult hozzá, hogy két évet halasszunk. Így, a magyar szakot másodév után csak ötödévben vettem vissza. Ez a családias légkör azt hozta magával, hogy mi meglehetősen gyakran leültünk a tanárokkal egyet sörözni. Tarjánban laktam albérletben, és ott lakott Trogmayer Tanár Úr is, még arrébb pedig Galántha Márta, aki akkor tanársegéd volt. Gyakran meghívtak bennünket egy palacsintázásra, egy csirkepörköltre. Közvetlenebb, szorosabb volt a kapcsolat a hallgatók és a tanárok között, mint most. Ez a felállás vonatkozott az ásatásokra is. Miután ennyire kevesen voltunk, és nehéz volt szakosodni, nem hobbiból jártunk régészetre. Ha valaki így indult, elég hamar hazacsomagolt. Az ember bizony szégyellte magát, ha alkalomadtán nem megfelelően teljesített. Nem attól féltem, hogy kettest kaptam vagy hármast, hanem attól, hogy felkészületlenül álltam Fodor István vagy Trogmayer Ottó elé. Ilyenkor egy elnéző félmosoly volt az arcukon, ami nagyjából mindent elmondott. Az ember ekkor majd elsüllyedt szégyenében a föld alá, és mindent elkövetett, hogy ezt valahogy helyre hozza. Főképp azért, mert rendkívül sok gondot fordítottak arra, hogy a hallgatóikat a végzés után is pátyolgassák, segítsék az elhelyezkedésben. Azt is tudtuk viszont, hogy ennek ára van, mégpedig az, hogy teljesíteni kell. Nem tudnék egy konkrét eseményt kiemelni. Összességében mindez  nagyon meghatározó volt számomra. Szerettem egyetemistának lenni, vártuk mindig a hétvégét, persze nem azért, hogy haza mehessünk. Nem is értem a mai hallgatókat. Életük legszebb periódusa ez az öt év, erre azt látom, hogy csütörtökön nagy bőröndökkel közlekedve az óra végeztével már mennek is haza. A legszabadabbnak kéne ekkor lenni, amikor különösebb felelősség nem terhel, nem kell egzisztenciát építeni. Annyi dolga van egy diáknak, hogy tanuljon, és jól érezze magát. Nagyon jó kikapcsolódási lehetőségek voltak akkoriban is, koncertek, pantomim előadások, vagy csak egyszerűen elmentünk sörözni, borozni valahova. Most valahogy ezt a pezsgést nem látom.

Évről évre mégis milyen változásokat lát az új hallgatók körében?

Azért alakítottam úgy a tanrendemet, hogy az elsősöket lehetőleg korábban a kezeim közé kapjam, hogy valamilyen benyomásom alakuljon ki róluk. Legyen elképzelésem arról, hogy mit lehessen az elkövetkezendő öt évben részükről várni. Nem csinálok abból nagy titkot, hogy az elitképzés a híve vagyok. Most azt látom, hogy rendkívüli módon fölhígult a hallgatói állomány, tehát olyanok is bekerültek a tanszékre hallgatóként, akiknek talán nem volt szerencsés, hogy ezt az irányt választották. Sokak szemében nem látom sem az elkötelezettséget, és nem félek megfogalmazni, van mikor a tehetséget sem a szakma iránt. Az a helyzet, amíg ez a fejkvóta alapú finanszírozás zajlik az egyetemeken, addig természetesen mindegyik karnak az az érdeke, hogy minél több hallgatót felvegyenek. Ez így nem jó, mert olyanok is bekerülhetnek, akik csak szenvedni jöttek. Talán ők maguk sem tudják, hogy nem ide valók. Nem igazán tudnak teljesíteni, én meg nem igazán látom értelmét, hogy végigkínlódjon valaki három-öt évet. Tehát ezzel valahogy jobban számolni kellene. Persze vannak most is mindenütt jó képességű hallgatók, akikkel jó együtt dolgozni, és ez nagyjából ki is alakul az évek folyamán.

Mire a legbüszkébb eddigi élete eredményei közül?

Az ember mindig a „nagy leletet” várja az ásatások során, hogyha erre a pályára készül. Nekem nagy szerencsém volt, mert gyakorlatilag majdnem hogy friss diplomásként, egy-két éves régész múlttal, sikerült megtalálni a karosi honfoglalás kori temetőket, amik azóta is a Kárpát-medence egy leggazdagabb feltárt lelőhelyei. Erre roppantul büszke vagyok, egyben meghatározta a pályámat is, az életemet is. Ezeket föltárni, földolgozni és publikálni gyakorlatilag egy életre szóló feladat volt. A magánélettel nem választható szét. Ha az embernek van egy hivatása, akkor nem úgy néz ki, hogy reggel nyolctól délután négyig régész vagyok, utána pedig elfelejtem az egészet és magánemberként élek. Nyilvánvaló, hogy az embernek a kapcsolatrendszerét, (bizonyos szemszögből) a baráti, ismeretségi szemszögét, a munkaidőn túli elfoglaltságát is megszabja a munkája, ha igazán komolyan veszi azt, amivel foglalkozik. Nekem úgy alakult, hogy elsősorban a régészet és az ahhoz kapcsolódó emberek töltötték, töltik ki az életemet. Tulajdonképpen, amikor az embernek a szakmája egyben a hobbija is, akkor aztán végképp nem választható szét a kettő.

Meséljen a legújabb tarsolylemez megtalálásának körülményeiről…

Érdekes körülmények között került elő, mert fémkeresősök találták meg ezt a lelőhelyet, Bugyi nagyközség mellett. Ennek voltak azért már előzményei. Tudom, hogy tiltja a törvény Magyarországon a fémkeresővel való régészeti leletfelfedezést, én sem örülök neki maradéktalanul, de azt hiszem, ezeket a dolgokat nem lehet olyan mereven venni és nézni, hogy azonnal törvényszéki szigorral sújtsuk az embert. Döntő többségük nem rosszindulatú, sokkal inkább tekintik magukat lelkes amatőröknek, akik igyekeznek elvégezni azt a munkát, amelyekre a régészeknek már nem marad energiájuk. Néhányukkal sikerült kapcsolatba kerülnie a Pest megyei kollégáknak is. Először félve és óvatosan jelentettek be több honfoglalás kori lelőhelyet, Dabas határában. Tanszékünknek és a Pest megyei régészeknek így sikerült megnyitniuk az első szelvényt, amivel nagy szerencséjük volt, rögtön megtalálták a tarsolylemezt. Hasonló eset történt már velem is. Mikor annak idején kimentem Karosra, kijelöltem az első szelvényt a lelőhely ÉNY-i végébe, ami majdnem teljesen üres volt. Szó szerint kilógott a lóláb, mert egy lovas sír lovának a lábszárcsontja kandikált ki belőle, de ennyi volt az egész. Később jöttem csak rá, a nagyobb rész feltárása után, hogy az egyik lemezes sírtól csak 40 cm-re ástam el.

Hogyan látja a régészet kilátásait? A törvény módosítása mellett mivel lehetne segíteni a hazai kutatást?

Töretlen azt tudom mondani, hogy az örökségvédelmi törvény elhibázott. A hozzá kapcsolódó intézkedések, többek között a megyei hálózatnak a lebontása is hasonlóképp elhibázott, és nagymértékben a magyar régészet és a magyar kultúra ellen való. Gyakorlatilag egy olyan szervezet ment most szét, ami organikus módon, polgári kezdeményezésre jött létre a 20. század elején, főképp azért, mert helyben igény volt rá. Egy végzetes döntésnek tartom ezt az egészet. A magyar múzeumi hálózat fenntartására éves szinten nagyjából 4 milliárd forintot kell szánni. Ez az éves büdzséhez képest – tizenkétezer milliárd – gyakorlatilag semmi. Nagyon remélem, hogy ez csak egy múló kisiklás. Átélt a magyar régészet ennél nagyobb nehézségeket is, túl fogja élni ezt is. Nem hiszem, hogy ezt sokáig fenn tudnák tartani.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy a törvény szerint a régészekre nincs szükség?

Mondhatjuk azt is, de ez hamis lenne. Az általános szemléletmódot tartom nagyon rossznak. Mindenki ismételgeti, hogy az oktatásba és a kultúrába kell beruházni, mert az már középtávon megtérül. És lám, ott van a dél koreaiak esete, akik ezt meglépték, vagy a finneké, akik a 90-es évek első felében a szovjet piac összeomlása után gazdaságilag padlóra kerültek. Első dolguk volt a felsőoktatásukat fölfejleszteni, és ma már nevetve szemlélik a világ többi részének válságból való hadonászását. Ezt hazánkban sem 1989/90-ben, de most sem sikerült megoldani. A szlogenek mindig elmondják a megoldás kulcsát, de aztán csinálják a választásokat követően az ellenkezőjét. Nem akarok azért kitérni a kérdés elől, hiszen fölmerülhet esetlegesen magukban is, hogy akkor minek tanulnak, minek törjék magunkat az órán. Azt mondanám erre, hogy mindenki döntse el, mit szeretne. Ha valaki nagyon szeretne régész lenni, és mindent megtesz azért, abból az is lesz. Biztos vagyok benne, hogy le fogja küzdeni a nehézségeket. Az oktatók részéről pedig végtelenül tisztességtelen dolog lenne, hogyha most a lovak közé dobnánk a gyeplőt és azt mondanánk, hogy ez úgyis veszett fejsze nyele. A kollégákkal együtt nem fogadunk el gyengébb teljesítményt az eddigieknél. Mindenki megpróbálja kihozni magából a maximumot, mert csak így van értelme ezt csinálni. Nekünk tiszta lelkiismerettel kell azt mondani, hogy mindent elkövettünk azért, hogy a hozzánk jelentkezőket tisztességesen felkészítsük erre az életpályára. Aki ezt komolyan gondolja a jelentkezők közül, annak valóban adassék meg, és legyen alkalma a szakma minél nagyobb szeletét az egyetemi időszakban elsajátítani. Utána sokáig abból fognak megélni. Kikerülnek, munkahelyet kell keresni, családot alapítani, egzisztenciát kiépíteni. Kevesebb idejük lesz tovább képezni magukat, legalább is egy ideig biztosan. A felkészítést nekünk kell megadni annak, akiben ez iránt van fogadókészség.

Ilyen körülmények között az idei szezonban hol tervez a tanszék ásatást?

Teljes mértékben tervezhetetlen. Sem a szakmai, sem a tanszéki életemben még évnek így nem indultam neki, mint ennek. Úgy nem lehet egy focimeccset sem játszani, hogy menet közben mindig újraírják a szabályokat. Állnak a nagyberuházások, ennek következtében állnak a hozzájuk kapcsolódó régészeti feltárások is, munka sehol. Sikerült olyan zűrzavart előállítani, amit az egész társadalom, és ezen belül a szakma halmozottan megérez. Mindenki kivár, mert bizonytalan, és senki senkivel nem köt szerződést. Ennek következtében mi sem tudjuk, hogy ebben az évben lesz-e a tanszéknek bármiféle munkája, ami tanszéki ásatásnak lehetne minősíthető. Ha nem akkor visszatérünk a boldog békeidők viszonyai közé. Ez konkrétan azt jelenti, hogy miután minden tanszék országos gyűjtőkörű, ezért meg fogjuk vizsgálni annak a lehetőségét, hogy bizonyos korszakokból, – személy szerint honfoglaláskorból – a helyi múzeummal vagy valamely szomszédos megyével összefogva, egy adott lelőhelyen olyan feltárást csinálunk, ami az elmúlt évtizedekben kivesző félben volt: tervásatást. Amikor nem nagyüzemi módon, a gépek után loholva, hanem a hagyományos, szelvényes föltárásokkal, a múzeumi technika segítségével és hallgatóink részvételével dolgozunk.

A jelent átugorva, abszolút feltételes időben, milyen mellékletek lennének maga körül a sírjában?

Nem tudom, mert az ember nem temetkezik, hanem temetik. Mondjuk, ha megüt az órán a guta és maguknak kéne eltemetni, sok beleszólásom nem lenne. Ugye az ember nehezen tudná a honfoglaló magyarok helyzetébe képzelni magát. De akkor is attól függ, hogy milyen társadalmi rangú ember lennék. Ha nemzetségfő, akkor elvárnám, hogy a lovat, szablyát, veretes övet, tarsolylemezt, íjat és tegezt pakoljanak mellém. Természetesen díszruhában temessenek el. Ha valami egyszerű pásztor vagy annál is csekélyebb személy lennék, akkor meg egész egyszerűen. Ha van egy tisztességes gúnyám, akkor az irigy utódok ne húzzák le rólam, hanem legalább abban tegyenek a föld alá.

Zárásképpen még egy rövid kérdés. Futball vagy Forma 1?

Egyértelműen futball. A Barcelona mellett a Kaposvári Rákóczi és a Diósgyőr a kedvencem. A legutóbbi BL döntő egyébként kétszeresen is csalódás volt. Egyrészt, mert nem a Barcelona játszotta, másodszor meg, azért mert ez a színtelen-szagtalan Chelsea nyerte. Ez nem az én ízlésem, amivel természetesen lehet vitatkozni.

Hirling Bea